Kiállítás – Műveleti Terület (Bp., Andrássy út. 99.)

Horváth Orsi – Shine and Shinability

2016. szeptember 23 – október 21.

Horváth Orsi 2003 és 2008 között végezte el a Képzőművészeti Egyetem festő szakát Halász András osztályában. Lipcsében – ahol ma él és dolgozik – 2014-ben intermédia szakon szerzett mesterfokozatot. Sikeres itthoni és külföldi bemutatkozásai után az első egyéni kiállításának otthont adó Műveleti Terület Galériába tért vissza új képeivel.

Interjú: Szalay Gyöngy
Kiállítás fotók: D. Nagy Mátyás

Mi lesz Jolie és Brad közös kutyájával?

Ez az első kérdés? Nem tudom, remélem, nem lesz kitéve több erőszaknak. Feltehetően Angelina Jolie-nál lesz elhelyezve és Brad Pitt hétvégenként láthatja majd.

Címnek szántam… de jó, hogy válaszoltál.

Festészeti tájékozódásod az utóbbi években megváltozott, a celeb kultúra foglalkoztat. Kiállításod címével Shine and Shinability utalsz Jane Austin Sense and Sensibility című regényére. A szavak játéka kísértett meg, vagy több van e mögött?

Jane Austen egy viktoriánus feminista írónő, nagyon régen olvastam tőle az Értelem és Érzelme c. könyvet. Elsőre a szavak játéka volt, de később megtartottam a címet, mert úgy éreztem van értelme. Érteni és érezni a felvilágosodás célkitűzése, sőt egy felvilágosult nő törekvése, hiszen a racionalitást az emberség is kiegészíti. Az angol cím maga egy szójáték Sense and Sensibility, erre válaszol az én Shine and Shinability, Csillogás és csilloghatóság, vagy Ragyogás és ragyogásra való képesség címem. Azt gondolom, anélkül hogy pesszimistának tartanám magam, hogy a női közszereplők többsége nagyobb hangsúlyt fektet a külső megjelenésére és a csillogására, mint az értelemre és az érzelemre. Ünnepelhetjük Kim Kardashian-t, amiért divatba hozta a kerek nagy feneket, de ettől még a lényeg nem változik, miszerint bizonyos közszereplők egyes testrészei híresebbek, mint ők maguk. Nem gondolom, hogy ez a nők híbája, sőt egyáltalán nem gondolom, hogy felelősségre kéne vonni bárkit is, de talán konstruktív lehet, ha az ember reflektál arra, amit észlel maga körül.

A kiállítótér ajtónyílásával szembeni, szegmensíves falára „zsúfoltad” a festményeket. Az üresen hagyott oldalfalaknak is köszönhetően működik a központi beszívó lendület, hasonlóan a templomok térdinamikájához. Látsz kapcsolatot a megszületett térélmény és a képek tematikája között?

Nyilván a tér adottságait vettem figyelembe, amikor kitaláltam, hogy így installálom a képeket. Ez a fajta kiállítás elrendezés nem új, sőt inkább 5-10 éves trend. Ennek ellenére nem így rendeztem volna be a teret, ha nem láttam volna értelmét tartalmilag. A képek bulvár magazinokból vett jelenetek, tehát adta magát a túlzsúfoltság, a „sok” vizuális megjelenítése.

Felfedezhető középen egy oda nem illő paparazzi – kép. Sziklás táj, zöldellő növények, feltűnően eltérő színhasználat. Elválaszt, összeköt, vagy kiegyensúlyoz interpretálásodban ez a festmény?

Igen, ez a kép kicsit más, mert egy kísérlet a fotó utáni festés elhagyására. Ezzel kísérleteztem az elmúlt 3 évben a festményeken és megpróbáltam összehozni a paparazzi képekkel. Ez egy köztes állapot, ami most van kialakulóban, még nem tudom, hogy lesz-e belőle valami, csak remélem.

Festészetedben kirajzolódni látszik egy irányváltás a dadaista, szürrealista kezdetekhez képest. Mit jelent a realizmusod?

Igazából engem mindig a relaizmus és a szürrealizmus határvonala érdekelt. Szeretem az olyan műalkotásokat, amik egyszerre reflektívek pl. társadalmi problémákra és mégis formailag távolodnak a valóságtól. Pl. Tarr Béla vagy Luis Buñuel filmjei, ahol megvan a formai kisérletezőkedv, de mégis tudjuk, hogy ismerős problémákról van szó. Valahogy ezt a finom egyensúlyt szeretném megtalálni. Ez nem megy mindig, néha elbillen erre vagy arra a mérleg, de azért bízom benne, hogy egyszer majd kialakul.

2010-ben kezdted a sztár- és celebképek festését. Tudatos festői program volt vagy ösztönös vonzódásból fakadt?

Az én festői programjaim mindig ösztönös vonzódásból fakadnak. 2010-ben nagyon szerettem a pop art-ot, nagyon okosnak tartottam, hogy Andy Warhol egyszerre tudott kint is és bent is lenni, mármint egyszerre kritizálhatott és egyszerre lehetett boldog „fogyasztó”. Most már nem tudom, hogy mit gondolok erről, talán most inkább agyafúrtnak és rafináltnak tartom, de ennek ellenére nem tudok jobb hozzáállást felmutatni, mert az igazság az, hogy a dolgok nem fekete fehérek. Ebből nehéz kikeveredni, talán a legjobb lett volna bele se keveredni. De nem lehet visszamenni a posztmodern előttre vagy a modernizmus előttre, úgyhogy az egyetlen irány a „Vissza a jövőbe”.

Mesélted, hogy egy asztalon felejtett magazinban láttál egy fotót amerikai valóságshow-szereplőkről. Olyan valószerűtlenül sok minden történik azon a fotón és a róla készült festményeden! Tényleg, mennyi ennek az esélye a valóságban?

Nem tudom, hogy mennyi az esélye, de megtörtént. A valóságshow egy amerikai műsor mintájára készült angol MTV produkció amúgy, az a címe hogy Geordie Shore, Newcastle-ben játszódik egy valóvillában. Ez a kép olyan vonzó volt számomra, hogy nem tudtam volna túl sokat hozzátenni magamtól, csak megdöntöttem a perspektívát egy kicsit és felfokoztam a színeket.

Egy fotó nézőpontja valamilyen. Bizonyos értelemben kétszeresen újraalkotott valóság a tiéd. A vizuális élmény ragad meg, vagy a kiválasztás, a bulvárdömpingből kiemelés gesztusa a fontos?

Talán elsőre a vizuális élmény, de nem tudom, hogy melyik, mert valahogy mindkettő egyszerre. Megszerettem azt a gondolatot, hogy maradandóbb formába öntsek valamit, ami jövő hétre már teljesen lényegtelen lesz mindenkinek. Nyilván sokunk számára már most is lényegtelen. De a képek esztétikája valamiért nekem mégis érdekes.

Bárki lehet saját életének hőse, ha elég bátor, hogy megélje a valóságot. Te hogy látod, mi a valóság? Ami megtörténik vagy ami megtörténhet? Másképpen fogalmazva: a természetes normalitás vagy a sűrűbb szövésű kreált?

Ez egy jó nagy kérdés. Fogalmam sincs, hogy mi a valóság. Csak remélem, hogy van, mert ha nem remélném akkor nagy bajban lennék. Remélem, hogy van művészet, ami reflektálni tud a valóságra, ami szintén csak remélhetőleg van. Valahogy az is baj, ha tuti biztos vagy benne hogy van, de az is, ha túl gyakran vonod kétségbe. Szóval mi a kreált valóság és az igazi, hm, hát ezt nem lehet megmondani vagy igen? Mi a normalitás? Majd, ha újra otthon leszek, benézek hozzátok, iszunk pár pohár bort és „filozofálunk”, mert ha most bármi komolyat megpróbálnék írni erről, már jövő héten belepirulnék – és ugye az internet nem felejt!

Képeiden a szomorúság, az elesettség, a reménytelenség, a kitaszítottság, a magány a sztárság és a celebség attribútuma. A te attitűdöd a szánalom?

Szerintem nekem nincs attitűdöm. Csak annyira tartom szánalmasnak ezeket az embereket és az érzéseiket, mint magamat vagy bárki mást. Inkább emberinek tartom, mint szánalmasnak. Az mondjuk érdekes, hogy miért szeretjük amikor az általunk idealizált emberekről kiderül, hogy ők is emberek. Furcsa perverzió. Talán szeretnénk elhinni, hogy van földi paradicsom, ott laknak a szép és gazdag emberek, és amikor kiderül, hogy ők se boldogok akkor az irigység enyhül egy kicsit?

Kitűnni az arctalan tömegből. Kivételes tehetség kell hozzá és/ vagy jól felépített márka? Hogy állsz a personal brandinggel?

Uh, ezt nem is tudom értelmezni. Nekem nincs brand-em, állandóan keresek valamit és ezért nem hinném, hogy valaha is lesz. Persze néha szeretném ha lenne, mert jó lenne, ha több pénzem lenne, de mondjuk az se lenne garancia arra, hogy az a művészeti piacon eladható lenne. Szerintem a legtöbbünk szeretne művészetből élni és művészettörténetet is írni. Végülis, ha egyik se sikerül legalább elfoglaltam magam egy ártalmatlan szórakoztató tevékenységgel.

Nagy kísérletező vagy. A korábbi Duchamp inspirálta gipszmunkáid, későbbi anyagplasztikáid, szobraid, rajzaid mind erről árulkodtak, meg arról is, hogy gyakran feszítettek társadalomfilozófiai kérdések. Foglalkoztat manapság a társadalmi felelősségvállalás?

Igen foglalkoztat, de kicsit máshogy, mint pár évvel ezelőtt. Egyrészt természetesebben próbálom a társadalmi, politikai kérdéseket a művészetembe beleszőni, igyekszem nem beleerőszakolni, mert abból nem szokott túl sok jó kisülni. Ja, hát a kísérletezés az áldás és átok is egyszerre. Nehéz egy dolognál megmaradnom és koncentrálnom, nem vagyok egy Morandi típus, aki csendéleteket fog festeni egész életében. Ettől sokszor szenvedek, tele vagyok kétségekkel. Németországban a professzorom nagyon lelkesedett a kisérletező kedvemért, bár néha aggódott is, hogy hogyan lesz ebből vizsgamunka… De szerencsére lett és tetszett is neki. Szóval szerinte a kísérletezés egy teljesen természetes dolog egy fiatal művésznél. Ebben az iskolában Lipcsében 30 körül még fiatalnak számít az ember. Magyarországon néha az volt az érzésem, hogy egy 30 éves művésztől már elvárnak egy „Brand-et”. Szerintem a művészetnek nem feltétlenül tesz rosszat, ha az ember kisérletezik. De majd kiderül, hogy nekem jót tesz-e.

Térjünk vissza a mostani kiállításhoz. Van magyarázatod a falon és részben a mennyezeten futó plasztik fóliára írt költői finomságú Krasznahorkai soroknak? http://www.jelenkor.net/archivum/cikk/1747/a-sebessegrol
Irodalomfogyasztóként kerested az ide illő szöveget, vagy festői problémaként izgat a kép és szöveg viszonya, viselkedése?

Ez is egy kísérlet volt, kíváncsi voltam, hogy hogy an néznének ki a képek egy szöveggel. A szöveg az valahogy jött, mert épp Krasznahorkait olvastam és odaillőnek találtam.

Minden munkádban humor van. Fátyolkönnyedséggel, alig észrevehetően jellemzi a Velasquez inspirálta barby-örökösnőt. A kisplasztikákban a groteszk, ezen a kiállításon a „helyzetkomikum” csal fanyar mosolyt a néző arcára. Lényegedhez tartozik, azt hiszem. „Drágám gyere értem, alig állok a lábamon” – mondhatná a cipőjével telefonáló piros ruhás nő. Mariah Carey távoztában megvillantja kissé röcögős popsiját. A vicces felold?

Azt hiszem Kurt Vonnegut mondta azt, hogy a sírás és a nevetés lényegében ugyanaz, csak a nevetés kevesebb felfordulással jár. Igyekszem tompítani az olyan érzéseket, amiket amúgy elviselhetetlennek tartok, talán erre kell a humor.

Szeretem a humorod. A facebookon azzal invitáltad barátaidat a megnyitóra, idézem: „Gyertek a kiállítás megnyitómra, beszélgessünk egy pohár bor mellett! Ha régen találkoztunk és éppen nincs miről, lehetséges téma: Angelina Jolie és Brad Pitt válása.”

Felkészültem belőlük „ki tudja mi lesz” alapon, de szerencsére volt miről beszélgetnünk.