„Citius, altius, fortius!“

Az immáron több évszázados múltra visszatekintő alpinizmus nagy utat tett meg a kezdetektől napjainkig. Az első időkben még azon alapvető cél vezérelte a hegymászókat, hogy a legegyszerűbb úton feljussanak a csúcsra. Persze akkoriban már maga ez a fölvetés is igen haladó gondolkodásmódot igényelt, hiszen az égi szférákba merészkedni – talán Ikarosz balul végződött megrészegülése óta – nem volt szokás. Később aztán itt is megjelent a „maga az út a cél“ szemlélete, mely egyre merészebb kihívások felé terelte az amúgy is teljesítménycenrikussággal beoltott európai-amerikai embertípust. A napjainkban az élet minden területére kiterjedő specializáció a hegymászásban is igen változatos ágakat növesztett: kezdve az igen abszurdnak nevezhető műfalmászástól, mely egy épület falai közé zárja a hegyek szabadságát (persze, ez ama kor terméke, melyben leválasztottuk a tápértéket az édes ízről, a termékenységet a nemiségről s a szépséget a művészetről), a befagyott vízeséseken való esztelennek tűnhető felkapaszkodáson át egészen az élhető világunkon kívül eső, égbenyúló nyolcezresek megmászásáig.
E sokrétű csodavilág káprázatából igyekszem egy keveset fölvillantani.

„Non est volentis, neque currentis, sed miserentis Dei.”