„Citius, altius, fortius!“
Az immáron több évszázados múltra visszatekintő alpinizmus nagy utat tett meg a kezdetektől napjainkig.
Az első időkben még azon alapvető cél vezérelte a hegymászókat, hogy a legegyszerűbb úton feljussanak
a csúcsra. Persze akkoriban már maga ez a fölvetés is igen haladó gondolkodásmódot igényelt, hiszen az
égi szférákba merészkedni - talán Ikarosz balul végződött megrészegülése óta – nem volt szokás. Később
aztán itt is megjelent a „maga az út a cél“ szemlélete, mely egyre merészebb kihívások felé terelte az
amúgy is teljesítménycenrikussággal beoltott európai-amerikai embertípust. A napjainkban az élet minden
területére kiterjedő specializáció a hegymászásban is igen változatos ágakat növesztett: kezdve az igen abszurdnak
nevezhető műfalmászástól, mely egy épület falai közé zárja a hegyek szabadságát (persze, ez ama
kor terméke, melyben leválasztottuk a tápértéket az édes ízről, a termékenységet a nemiségről s a szépséget
a művészetről), a befagyott vízeséseken való esztelennek tűnhető felkapaszkodáson át egészen az élhető
világunkon kívül eső, égbenyúló nyolcezresek megmászásáig.
E sokrétű csodavilág káprázatából igyekszem egy keveset fölvillantani.
„Non est volentis, neque currentis, sed miserentis Dei.”
|