Az agyagtól a képig/ From ceramic to painting (2010.06.17-2010.06.25)


A művész kezében a nedves, megmunkálásra váró agyag olyan, mint a gyermek kezében a vizes homok. Hivogatja, hogy ujjait belemélyessze, csapkodja, gyúrja, pörgesse, felhúzza, simogassa, majd kitegye a napra a maga sárpogácsáját. Formáz téglát, követ, edényt, a legkülönfélébb tárgyakat, eszközöket és embert, ahogy Isten tette.

Cserép, kerámia, majolika, terrakotta, mázas, kétszer égetett, öntött, korongolt, karcolt, festett, engóbozott. Beszélhetnénk erről is és elindulhatnánk az ausztrál bennszülöttek kiütögetett, funkcionális marokedényeinek primitív egyszerűségétől, majd a kerámiatörténeti úton haladva eljuthatnánk akár még a manapság méltán fókuszba került Zsolnai-máz, az eozin tündöklő zöldjének, vörösének ámulatáig. Gazdag a kínálat, ha a cserépről gondolkodunk.

A tömör, nehéz,mégis engedelmes anyag vajon milyen megfogalmazásoknak tud formát adni, amikor az alkotó hozzá való viszonyában gondolattal, érzéssel, lelkének eszenciájával tölti meg azt?

Az agyagban ott van a sűrített lét. Olykor finomságot, harmóniát, szépséget árasztó tárggyá formálódik, biomorf alakot ölt, elhódítja a falon a táblakép helyét, vagy a durva ösztönök megmutatásának eszközévé lesz, máskor nemes egyszerűséggel a hagyományok őrzője,mindig az alkotói szándék szerint.

SzGy

Képek

 

Bálint Csaba

Segítségül hívtam a Földet, a Levegőt, a Vizet és a Tüzet, s törékeny
valósággá formáltam rég megálmodott meséinket, legendáinkat.

 

Bullet Shih

Én nagyon szeretek játszani az agyaggal!

DrGyöngy

Ha holnap visszanézek a tegnapra, a ma már nem is olyan félelmetes.

Nicolo’ Bottalla

A képlékeny agyag megformálja az embert.

 

Szabán György

Semmi sem csak abból áll, ami fontos benne….

 

Yulia Szalay

Szenvedélyem, hogy bonyolult eljárással hozzam létre a formát.

 

T. Horváth Éva

Az agyaggal való foglalatosság a létezés intenzív örömét adja nekem.
Megnyitó

Szabó Ildikó
Az agyagtól a képig
Műveleti Terület Galéria
2010. június 17.

Hölgyeim és Uraim,
Mit kezdünk az agyaggal, ha kezünkbe vesszük, formáljuk, és közben gondolkodunk mindenfélén: magunkon, a bennünket körülvevő kisebb és tágabb világon, az Időn, ami egymásra torlódik bennünk és körülöttünk? Milyen nyomot hagyunk magunk után, mivé formáljuk az agyagot, hogyan értelmezzük azokat a nyomokat és lenyomatokat, amiket a történelmi és a személyes idő vésett belénk és világunkra?
Minden kiállítás alkotók és nézők bonyolult viszonyrendszere. Nyolc, agyaggal játszó művész alkotásait és reflexióit láthatjuk itt – és egyúttal azokat a kontrasztokat is felfedezzük, amelyeket egyidejű térbeli jelenlétük rajzol ki. Más-más formanyelvet beszélnek, más-más élményeik vannak, más-más reflexiókat váltanak ki belőlünk. Nemcsak azt látjuk, hogy milyen nyomokat hagytak az anyagban, hanem azt is, hogy az anyag révén milyen nyomolvasásra késztetnek bennünket. Nyomolvasók a kiállító művészek, de itt és most mi is azok vagyunk. Megpróbáljuk megfejteni a nyomokat, megpróbáljuk lefordítani a vizuális élményt egy vizualitás előtti és utáni szintre. A kiállított tárgyak egyszerre kapcsolódnak a múlt velünk élő nyomaihoz és hozzánk, akik érteni és értelmezni próbáljuk a jeleket, utalásokat és látványokat. Kapcsolódnak azokhoz a nyomolvasásokhoz, látványokhoz, emlék- és élménytöredékekhez, amelyek révén azok vagyunk, akik, és amelyek révén – úgy érezzük – érteni véljük a megformált agyag térbeli és időbeli üzeneteit. A kiállítást megnyitó sem tesz mást, mint, hogy egyfajta „fordításra” – a vizualitás verbalizálására, a nyomok megértésére, a látvány keltette érzések és asszociációk racionális megfejtésére vállalkozik – tudva azt, hogy másfajta „fordítások” is lehetségesek.
Mit kezdünk az Idővel, amely – akár akarjuk, akár nem – örökösen a méhében hord bennünket, körülvesz és vasmarokkal szorít, utunkra enged, majd utólér, legyőz és elszámoltat? Az idő az emberi reflexiók megkerülhetetlen eleme. „Idő, idő, öreg idő”, mondják a balladákban; „rohan az idő”, éneklik a sanzonban, „megáll az idő”, mondja az egyik legfontosabb magyar film címe az egymásra torlódott, összegabalyodott külső és belső idő együttes nyomásáról. „Nincs idő” – és: „Idő van”.
A kiállítás egyik viszonyítási pontját a Csíkszeredából jött Bálint Csaba kerámiái jelentik. Kerámiái az időtlen idő térbeli megjelenítései. Archaikus és tökéletes formákat hozott, amelyek az élet alapszínét, a létezés formai bezártságát, az Idő önmagába való visszatérését idézik. Zöldmázas kerámiáin táncos lábú, szárnyas táltos paripák gyönyörködnek egymásban és magukban két repülés között. Türkiz szemükkel rácsodálkoznak az őket szétválasztó és összekötő életfa türkiz bimbójára. Bálint Csabát nem érdekli az idő, csak a klasszikus örökkévalóság. Időtlen kerámiái az Idő törvényeinek térplasztikai legyőzését bizonyítják. Mindentudó csodalényei – a táltos paripák és a griffmadár – összekötik az eget a földdel. Tudják mindazt, amit mi nem tudunk vagy csak álmunkban szoktunk tudni a repülés emlékéről, vágyáról, ugyanakkor a gravitáció irrealitásáról.
Szalay Yulia is a tökéletes térbeliséggel áll ellent az Idő múlandóságának. Az ő szimbólumai a térformák, a lekerekített felületek, a felületeken átsejlő plaszticitások. Csodálatos, sima felületei a térbe zárt Idő viszonylagosságát, másodlagosságát illusztrálják.
T. Horváth Éva az Idő kihívásaira a látszatok plasztikai megformálásával válaszol. Az Idő elől a múlandóságba: az anyag, a térbeliség és a koloritok átértelmezésébe menekül. Befelé, az anyag rejtelmeibe vésve keresi a lehetőségeket, hogy kitérjen az Idő kihívásai elől. Kerámiaképein nincs idő, csak tér – de ennek is inkább csak a nyomai, emlékei, stilizációi: a Tér válik a különböző időélmények lenyomatává. Kerámiaképei az ember által teremtett világ és a természeti világ lenyomatai. T. Horváth Éva a síkbeliség és a térbeliség határterületein jár. Képei egy olyan világ lenyomatai, amelyben elmosódnak a határvonalak, és amelyben semmiről sem biztos, hogy az, aminek első pillantásra látszik. Városok, templomok, faragott kövek, írásjelek emlékképeit, árnyképeit véste ércnél maradandóbbnak látszó, a hasított kő keménységét, élességét és hidegségét idéző, törékeny égetett anyagtáblákba. De mindegy is, hogy fának, épületnek, könyvnek vagy embernek az emlékképei, lenyomatai, árnyai, kontúrjai vésődtek a kőnek és acélnak látszó anyagba, hiszen közös lényegük: a múlandóság.
Az olasz Nicolo’ Bottalla az Idő kihívásaira úgy válaszol, hogy játszik a halállal és legyőzi a halált. A mulandóságban ragadja meg a halhatatlanságot. Feltámasztja a halottakat, élővé varázsolja a katakombák koponyáit. Meglátja magát bennünk, meglát bennünket bennük. Egy soha nem volt időutazásba von bennünket. Mindennapi tányérunkra idézi az egykoron éltek koponyaarcait, és – hogy biztosan – megértsük – melléjük írja: ők is mi vagyunk, mi lehetünk: én, te, mi, ti. Mindegyik tányéron én vagyok, te vagy, mi vagyunk. Gondos antropológus módjára személyiséget skiccel a koponyákra és a koponyák köré. összeköt bennünket különböző korok idősíkjaival, megmutatja, hogy milyen utak vezetnek lélektől lélekig, élettől életig, múlttól jelenig, embertől emberig. Ahogy József Attila mondta: „Én úgy vagyok, hogy már százezer éve nézem, amit meglátok hirtelen. Egy pillanat s kész az idő egésze, mit százezer ős szemlélget velem.” A tányérképeket összekötő nyilak és a reflexiókat rögzítő frivol, bölcs vagy lapos aforizmák az élet labirintusában jelzik az olaszul értőknek a kijárat felé vezető utat. Meghalunk, mondja, de tovább élünk. És a kérdésre: „te vagy?” nekünk kell megtalálnunk a választ.
Doktor Gyöngy is azt feszegeti, hogy a látszatok mögött mik húzódnak meg. Kimerevíti az Idő különböző pillanatit és újra összerakja ezeket, hogy megmutassa: így élnek bennünk a személyes és a társas idő különböző rétegei. A látszatok mögötti mélyrétegeket érzékelteti. Enteriőrje maga a boldog békeidők rendíthetetlen és örökké tartónak látszó idillje. A kávéscsészékben a tejszínhab az örökkévalóságra vágyik, a slingelt szélű fehér abrosz a ráérős, komótos, munkás időtöltés kézzelfogható dokumentuma, a bájos kis csipketerítők a családi miliő gondosságát és dekoratív világát idézik. De nem tudjuk, mit rejt magában a családi asztal szerepét betöltő láda. Nem fogjuk felnyitni, nem merjük felnyitni, nem tudjuk felnyitni. Marad a habos kávés, csipkés idill, de az asztalon ott van a büntető törvénykönyv a legsúlyosabb életellenes bűncselekmények minősített eseteivel. Egyszer el kell számolnunk.
Szalay Gyöngy irónikus, játékos és komoly vásárfiát csinált a történelmi ígéretek tányérjait kínálóknak ahhoz a kirakodóvásárhoz, aminek tanúi és közreműködői voltunk, vagyunk. A legősibb funkcionális kerámiára: a tányérra építi sorozatát. Tányérsorozatával végigköveti: hogy sáfárkodtunk a mögöttünk lévő idővel, a közös társadalmi idővel? Mivé lett mindennapi életünk és ételünk tányérja? Mi lett a politikai portékákból? Mi lett a narancsbőrös-aranyos tányérból? Tudtuk-e, hogy kilóg az angyal szárnyának drótváza? Hogy kerültek a pitykék a tányérra? Lehet-e belőlük enni? Mi kandikál ki a natúr virágos tányér alól? Miért olyan lapos a fekete bakelit tányér? Hogy kerültek a tüskék a hegyes nyomos tányérra? Mit kezdjünk a kalapnak látszó tányérral vagy a tányérnak látszó kalappal? Ezt akartuk? Összeragasztja-e még a törött, hiányos, kicsorbult tányérokat az eszme, amit kínáltak rajta? Mit üzennek a múltnak a talált tárgyak? Mit kezd az utókor az ősök kanalaival? Milyen jelentéseket hordoznak ezek? Horatiusnak mindig rossz napja volt?
Az amerikai Bullet Shih hattyúja és piros polcon elhelyezett élőlény-formái a történelmi hic et nunc kontrasztjait mutatják. A múlt piros keretei, a flakon-hulladékból imitált víz, a rút kis kacsa: a hattyúnak látszó, nyakát bánatosan tekerő kicsi élőlény közös ügyeinket és felelősségünket jelenítik meg. Beszédes színek, beszélő anyagok, sokatmondó kontextusok. Melyik polcon van a mi helyünk? Mivé válik az élet vize?
Ez a sok kontrasztra épülő kiállítás az élethez való viszonyunkra emlékeztet. Hogyan sáfárkodunk önmagunkkal és a másokkal közös életünkkel? Milyen értelmezéseket kínálunk másoknak közös világunkról? Mennyire éljük meg, hogy társas keretek között, történelmi koordináták közé szorítva kell nyomokat hagynunk magunk után?
Az élet ősi metaforája az anyag. Porból lettünk, porrá leszünk, mondja az Írás. A tányér az ember ősi eszköze, társadalomban való élésének, létének és kreacionista hajlamai kiélésének tárgya, mindennapi életének hasznos kelléke. Mi magunk is tányérok vagyunk: edények, formák, látványok, tartalmak. Tudjuk, hogy törékenyek vagyunk. Csorbulások, repedések, törések kísérik időutazásainkat az életben. De – tudjuk – a cserép sokszor túléli az Idő rétegeit. A cserépdarabok üzennek megtalálóiknak; a formák, motívumok, funkciók, vizuális megjelenések továbbélnek az újabb korok cserepeiben. Nem mindegy, hogy mit hagyunk magunk után, ha majd ismét por és hamu leszünk.
Ne vigyük cseréptörésre dolgainkat.
A kiállítást megnyitom.

Hajnal