Kedves Bazil, Dárágíje Druzja!

Két Kortárs sétál be a bunkerba. Kiállítás­? – kérdi az egyik. Kiállítás. – feleli a másik, majd kiveszi hóna alól rajzmappáját, megrántja a foszladozó végű köper szalagot, földre fekteti a nyitott mappát. Kotorászik a zsebében, rozsdás apró szögek – hogy nem szurkálta össze! -, csiptetők kerülnek elő. Egykedvűen szedegeti egymás után rajzait, katonás sorba fekteti őket, rendben van, aztán hirtelen felcserél néhányat, fel sem néz, látszik, hogy csak a válogatásra koncentrál.

A másik mozdulatlanul áll, szembogara alig észrevehetően követi le társa mozdulatait. Még nem ocsúdott …, vár. Ez lenne? – ül ki arcára a döbbenet… Ez az a hely?

Igen, elsőre jó ötletnek tűnt egy novella A és B első találkozásáról e galériává felmagasztosított légóbunkerrel egy esős vasárnap délután , 2007-ben, Budapesten. A folytatásban az első találkozást követné a második, szintén kiábrándítóan esős, amikor is színre lép a tériszonnyal és kábelgubancokkal küszködő harmadik férfi, meg egy nő, aholis e nő imára kulcsolt kézzel, szorongva lesi, hogy a létrás végre összeérintse a pirosat a pirossal, a kéket a kékkel és véget érjen ez a lidérces, maszatos-nedves félhomály és a falakat beterítse a fény. A mosolyog majd, B hibernált mozdulatlansága oldódik, arcvonásai megelevenednek, ahogy a kékhideg neont átfesti /átjárja/ a sárgameleg halogén.

Így történt nem igaz? és a továbbiakra is lenne ötletem, de gondolataimat képtelen vagyok megregulázni, minduntalan elterelik a korábbról megismert rajzaid Alex. Az emlékezet grafitporával elmosott portréidra csodálkozom, a kiterített múlt és a kibomló jövő kétségeinek fel- feltörő reménytelenségét érzem meg a komor szürke szemüreg félelmetes látványában. Átéltem én is, csak egy kicsit másképp, az ismeretlen is, nagyon is ismerős. Adna Isten egy színest, azt a két végén spórolósra hegyezettet, amit csak az Anyák tudtak késsel boszorkányos ügyességükkel kihegyezni hegytörés nélkül. Átfirkálni, besatírozni, eltüntetni, virágokkal fedni be, a katrinca mélyfekete posztóján tovább bontani a hímzésmintát, hogy felkússzon Roman Iagupo meztelen mellkasára, onnan tovább Krisna hátára, egy nő testére tetoválni, Bin Láden fél arcát elfedni, Marx szakállába csíkozni, összekaristolni a papírt, akárcsak annak idején az iskolapadot, aztán gyermeki ártatlansággal kérdezni Szásával-val „.Krisna megoldja az életedet? És választ nem várva hittel keresni, kilökni a lélek mocskát, kilökni a fehérségbe a tintapacát és csak nézni, nézni, nem nyúlni az itatósért, míg elbírja, míg át nem lyukad a papír.

Vagy a keresésben Bazil Veled tartani? Kilépni a műbőr álom megereszkedett harisnyájából? A szürke-kék tónusok élettelen kiábrándultságát kiegyensúlyozni , mondjuk a rutinná váló mindennapokkal? A valóság és a nem tudom mi határán élni a létezés brutális és gyönyörű kínjában és közben férfivá-nővé válni?

Az unalomig ismételt remek rajztudásod sem véd meg attól, hogy az olykor szemérmesen hallgatag vonalak mégis felfedjék a rejtélyt és belessünk művészeted egyszerre szent és profán titkos kamráiba. Aragont citálni helyénvaló, mikor Chagallról és Rólad beszél. „Ne ébresszék fel a festőt! Álmodik, az álom pedig szent dolog. Intim. Hagyják megálmodni képeit és életét.” Mi pedig mi mást tehetnénk, mint nyitott érzékekkel figyelünk, hátha megsúgsz valamit abból, amit Te sem tudsz, csak kutatsz, mint mindannyian, egy színnel, egy vonallal, egy hangtalanná torzult nevetéssel a vásznon.

Novellát nem írtam. „Na és?” vetné oda flegma filozófiával Warhol. A veszteséget az irodalom ki fogja heverni, de a névtelen levél műfaját úgy látszik én vagyok hivatva rehabilitálni. Hasznos, mert így könnyedén megengedhető a személyes hang, remélem megbocsájtjátok.

Szása és Bazil, gratulálok eddigi munkáitokhoz és szívből üdvözöllek Benneteket.

Utóirat: kíváncsian várom, mi került ma itt a falakra és örülök, hogy részese lehetek. Majd beszélünk!

(SzGy írását a megnyitón felolvasta: nagyZbéla)