2008.03.07-2008.03.28.
drgyöngy - Táguló küzdőtér
 |
|
Bevezető
Írta: Sneé Péter |
|
|
|
|
A mélyről való sejtelme aligha oktalan, kedves Gyöngy. Hogyan is öltöztethetném szóba a pőre érzést, ha még képeiden is - kitárulkozóban és folyton-folyvást menekülőben, egyszer hivalkodón világos színekbe bújva, másszor az antracit riadt sötétjével burkolódzva - a kifejtődés alkalmát keresi? Körvonalazzam, vagy legalább a helyét és irányát jelöljem, hogy érthetőbbé váljon, magam pedig a zseniális ráismerő szerepében tetszelegjek? Hiába töröm fejem, a leírás, melyet adhatnék, semmitmondóan üres, és attól tartok, hogy egy, a rendszerré fejlesztett nagy művészetelméletekből gyártott puskával sem találnék célba. Maradna a bonmot, meg az ilyenkor használatos sok jópofaság és önmutogatás: ”nekem mindenről eszembe jut valami”. Ha sikerülne olyan látszatot kelteni, mintha én már ismerném titkodat, bízvást a közönségre hagyhatnám, tegyen a képekkel, vagy akár e sorokkal, mi jólesik! E léhasághoz nincsen kedvem. Szégyenszemre csak mutogatnék az erőszakos szimmetriára, a minduntalan érvényesülő centralizáló hajlandóságra, és dadognék valamit a kettős névválasztásból kitetsző érzékenységről. Korántsem véletlen a veríték drága csöppjeit kiizzadó, esendő test kemény szelencéje, formálódó értéket ugyan mi dajkálhatna? És vajon melyik volt előbb, a széthullás félelme vagy a komponálás görcse? Suttogva kérdezném, érdemes-e a káoszt bodorítani, vagy az erőfeszítés célja mindössze egy mesterséges rend létre idézése szabadságunk - maholnap egyetlen - bizonyságaként a bennünket alkotó és fogva tartó törvényekkel szemben? Utalnék a talán soha nem volt reményre, valamint a kétségre, ami vele együtt szökken szárba: szükségképpen és mindig kifelé fordul-e a művészet, vagy beéri az öngyógyítás kísérletével is? A forró mélyben egymásba olvadtan kavarognak a dolgok, és ha futja a merszünkből egy pillantásra, mintha ismerős formák bontakoznának ki előttünk. Némelyik talán egy vigasztaló motívumra emlékeztet, bár az is lehet, hogy sajgó szemünk csupán szikralátásának képeivel bolondít, és az elviselhetetlen, bántóan szúrós fényen kívül valójában nincs ott semmi. Misztikus sejtelemről ugyan kinek, minek és főként hogyan értekeznék ilyen szótlan nyomorultul, ostobán? Beszéljenek a festmények, a felsült okoskodó pedig hallgasson.
Your idea about profound is not without reason, dear Gyöngy. How could I dress up in words the naked feeling, if even on your pictures - opened out and in a constant escape, once in conceited colors, once hidden in the scared darkness of anthracite - it searches the occasion to display? Should I outline or at least give the place and direction to make it more understandable and put myself in the role of the genious recognizer? Although I try hard, the description I could give is meaninglessly empty and I fear I couldn`t hit the target even with a gun made out of the system that evolved from art-theories. I could use the bon-mot or the funniness and self-exhibitionism to be used in such cases: ”everything reminds me of something”. If I could appear as if I already knew your secret, I could leave it to the public to do as they wish with your pictures or even with these lines. I`m not in the mood of this frivolity. To my shame I would keep showing at the forced symmetry, the always getting on willingness to centralize, and stammer something about the sensitivity manifesting in the double choice of the name. The hard casket sweating out the expensive drops of perspiration is not accidental at all, what else could nurse the forming value? And which existed sooner, the fear of falling apart or the cramp of composing? I would ask in whisper, is it worth to curl chaos or is the meaning of the effort only to give birth to an artificial system as the sooner or later only proof of our liberty against the laws creating us and keeping us in prison? I would refer to the probably never existed hope and the doubt rising along with it: is art necessarily and always turning outwards or is it contented by the experiment of self-curing? Things are whirling in fusion in the hot depth and if we dare to take a glimpse it seems as though familiar forms were evolving. Some reminds of a pattern of consolation, although it could happen that our aching eyes are only fooling us with pictures of sparks, and there is nothing there behind the annoyingly stinging lights. To whom, why and mainly how could I confer about mystical suspicion so miserably speechless and foolish? Let the paintings speak and the failed arguer be quiet. |