A kétféle látással áldott-vert emberfaj vaksin és értetlenül botorkálva keres, kutat, sorozatosan beleakad a csapdákba, Münchausent utánozza, de nem tanul belőle, újra ugrik, vagy csak véletlenül belesétál, feladja vagy az örök újrakezdők táborát erősíti. Nem logikus, hogy a mindkét eszközzel ”megkínált” alany gyakran rosszabb eredményt produkál, mint azon embertársunk, akinek csak az egyik adatott. A kettő több, mint egy. És pont. Persze ez így túl egyszerű, na de ha már a matematikának sem lehet hinni! (Ráadásul nem tudunk elszámolni az élet igazságtalanságának problematikájával sem, nevezetesen, miért pont én?)

Higgyen az ember a saját ”szemeinek”, mondtam magamnak egy téli reggelen. Egye fene, vegyük el, -mint utóbb kiderült két napra- alig-alig látó szemeim világát. A dokinak rutin, a kockázat nem több, mint részt venni egy, a látóknak kiokoskodott ”szemfényvesztő” kiállításon. Bár ott az éjfekete démon egy lépéssel legyőzhető, mégis hagyom magam megvezetni, gyávaságból. Legyen ez kísérlet, játék, azt meg igaziból kell csinálni, s ha jól figyelek, akár a titok közelébe is juthatok.

Nem sokat derítettem ki, pedig hát isten látja lelkemet, igyekeztem.
Annyit mondhatok, a szívnek ehhez semmi köze!
Egy végtelenített szalag monoton sercegése , kusza, és értelmetlen, toluló összevisszaság, vagy botcsinálta tudományos elméletek millió csírája, zene, tapintás, jég és ”izzó kikericskoszorú”, ez az, ami látható legbelül. Meg az õrjítõ hiány! Mit kezdjek mindezzel? Eleve reménytelen? Talán mégis létrehozható egy belső rend, aminek talaján átfésülhetők, megtisztíthatók, megérthetők a kaotikus elemek, s az a néhány használható gondolat, ami nem lökődik ki, majd utat nyit a szívnek, ami nélkül meg értelmét veszti ez az egész nyüzsgés. A szív nem a start, hanem a cél.
Ha úgy akarom, a kísérlet sikerült.
De a java még hátravan, gyanítom mindannyiunknak és nem ártana egy-egy mankó, rátámaszkodva időnként megpihenhetnénk. Ha elszórt néhányat a teremtő, az elcsendesedő lélek tiszta gondolatfüzérei segíthetnek megtalálni egy foltban, egy színben, egy formaélményben, egy megdermedt mozdulatban. Van, hogy úgy érzem, találtam valamit, néha előre látom, hogy délibáb, mégis lehajolok érte, mégse bánom. Így közlekedek látszólag akadálymentesen körútjaimon.

The human race blessed/punished with two kinds of sight searches forever, stumbling blindly into boobytraps, copying Munchausen, but not learning from him, jumping again or just walking into it by mistake, finally giving up or settling in the camp of constant restarters. It`s not logical that the subject blessed with both tools produces results that are worse then those of a fellow who was given only one. Two is more then one. Period. Of course this is too simple, butoh well, one can`t believe in math anymore? (Besides, we cannot account for life1s general unfairness, and, why me, anyway?)

One should believe its own “eyes” - I was telling myself on winter morning. Heck-, let`s take them away- as it turned out, for two days- the sight of my hardly seeing eyes. For the doc it`s routine, it carries no more risk than taking part in a magic show thrown together for a seeing audience. Although in that case the daemon of the dark night can be defeated with a single strike, I still allow myself to be deceived, just by shear cowardness. Let this be an experiment, a game -- that`s never to be taken lightly-- and I could even get close to the source of the mystery if I pay good attention.

I haven`t found out much, even though I tried hard, God is my witness.
All I can say is that heart has nothing to do with it.
The monotone crackle of an endless tape, the entangled and senseless, pushy disorder or millions of germs of scientific theories, the music, the touch, ice and “sizzling crocus-wreath” that`s all you can “see” inside. And the maddening absence! What should I do with all of this? Was it hopeless to start with? Perhaps you can find an inner order, based on which you can comb, clean and understand the chaotic elements and those few usable thoughts that weren`t cast away, that may open the way for the heart later, without which all this bustle makes no sense. The heart is not the beginning, but the goal.
If I wish so, the experiment was successful.
But the best is yet to come -for all of us, I suspect- and a pair of crutches would do no harm, we could sometimes rest leaning on them. If the Creator spread a few of them, the stream of clear thoughts of the easing soul could help find them inside a spot, a color, a form-experiment, a frozen motion. Sometimes I feel like I found something, sometimes I foresee that this is a mirage, I still bend down for it, I don’t mind. This is the way I walk seamingly obstacle-free my boulevards.

drgyöngy