A művész kezében a nedves, megmunkálásra váró agyag olyan, mint a gyermek kezében a vizes homok. Hivogatja, hogy ujjait belemélyessze, csapkodja, gyúrja, pörgesse, felhúzza, simogassa, majd kitegye a napra a maga sárpogácsáját. Formáz téglát, követ, edényt, a legkülönfélébb tárgyakat, eszközöket és embert, ahogy Isten tette.

Cserép, kerámia, majolika, terrakotta, mázas, kétszer égetett, öntött, korongolt, karcolt, festett, engóbozott. Beszélhetnénk erről is és elindulhatnánk az ausztrál bennszülöttek kiütögetett, funkcionális marokedényeinek primitív egyszerűségétől, majd a kerámiatörténeti úton haladva eljuthatnánk akár még a manapság méltán fókuszba került Zsolnai-máz, az eozin tündöklő zöldjének, vörösének ámulatáig. Gazdag a kínálat, ha a cserépről gondolkodunk.

A tömör, nehéz,mégis engedelmes anyag vajon milyen megfogalmazásoknak tud formát adni, amikor az alkotó hozzá való viszonyában gondolattal, érzéssel, lelkének eszenciájával tölti meg azt?

Az agyagban ott van a sűrített lét. Olykor finomságot, harmóniát, szépséget árasztó tárggyá formálódik, biomorf alakot ölt, elhódítja a falon a táblakép helyét, vagy a durva ösztönök megmutatásának eszközévé lesz, máskor nemes egyszerűséggel a hagyományok őrzője,mindig az alkotói szándék szerint.

SzGy